2009. 05. 05.
Eperízű nyári valóság
Levegőt orron be, felszívni a mellkasba, tartani ott egy kicsit, majd kifújni. Megismétlem egy párszor, végre friss levegőn vagyok, kacsintok egyet a napba, és a mára már megszelídült széllel kísértetem magam.
Nem, nem, ne menjünk még haza, hallom, ahogy a fülembe súg a szellő, a hosszú kardigánom alját elkapja és mutatja az utat a park felé.
Tanítványaimat is elcsábította a kis szellő és a napocska, ők sem sietnek haza, itt-ott ácsorognak, sütkéreznek, mint a gyíkok, közben szájra puszi, izzadt tenyér, minden van. A rigófütty is mellém szegődik, viszem őt is magammal, egészen a sarki zöldségesig meg sem állunk. Lepakolom őket a bejáratnál, és máris a két szemgolyóm rátapad a pirosra, a feltűnően pirosra. A csábítást a nyelvem hegyén érzem, és mint egy beprogramozott automata, vagy inkább, mint egy megrögzött alkoholista, vetem rá magam az epresládára. Gyorsan és hatékonyan lebonyolítom a vásárlást, szép napot kívánva a zöldségesnek, a néhány szem epremmel távozom. Rigófütty és szellő vissza, ide mellém, mert most jön az élvezetek élvezete. Meg kellene mosni, gondolja a józanész. És ha nem? Akkor mi lesz? Vitatkozom magammal, ez a néhány szem eprecske nem fog már otthon zuhanyozni. Következményeknek le is út, fel út, egyik szemet a másik után harapom.
Park. Parkban kutya, kisgyerek és anyuka, néhány koszos pad, és virágzó gesztenyefák. Eszegetem az epreimet, naná, hogy igen, kis nyár eleji piros hangulat van az epreszacskóban, hangja is van, rigófütty hangja, illata is van, szellő illata.
Kisváros, kishangulat és nagy érzések. Sétálok az ismerős útvonalon, számban az eper ízével, még egy énekes kedvű madár mellém szegődik. Hohó, torpanok meg hirtelen, lépteimnek megálljt kell parancsoljak, abban az irányban tovább nem mehetek, még összefutnék az ismeretlen ismerősömmel. Váll a váll mellett elhaladna, láb a láb mellett ellépkedne, és az eper a számban megsavanyodna. Szellővel, madárfüttyel, és az üres epreszacskóval 180 fokot fordulok.
Levegőt orron be, felszívni a mellkasba, tartani ott egy kicsit, majd kifújni. Ilyen egyszerű az egész.
Nem, nem, ne menjünk még haza, hallom, ahogy a fülembe súg a szellő, a hosszú kardigánom alját elkapja és mutatja az utat a park felé.
Tanítványaimat is elcsábította a kis szellő és a napocska, ők sem sietnek haza, itt-ott ácsorognak, sütkéreznek, mint a gyíkok, közben szájra puszi, izzadt tenyér, minden van. A rigófütty is mellém szegődik, viszem őt is magammal, egészen a sarki zöldségesig meg sem állunk. Lepakolom őket a bejáratnál, és máris a két szemgolyóm rátapad a pirosra, a feltűnően pirosra. A csábítást a nyelvem hegyén érzem, és mint egy beprogramozott automata, vagy inkább, mint egy megrögzött alkoholista, vetem rá magam az epresládára. Gyorsan és hatékonyan lebonyolítom a vásárlást, szép napot kívánva a zöldségesnek, a néhány szem epremmel távozom. Rigófütty és szellő vissza, ide mellém, mert most jön az élvezetek élvezete. Meg kellene mosni, gondolja a józanész. És ha nem? Akkor mi lesz? Vitatkozom magammal, ez a néhány szem eprecske nem fog már otthon zuhanyozni. Következményeknek le is út, fel út, egyik szemet a másik után harapom.
Park. Parkban kutya, kisgyerek és anyuka, néhány koszos pad, és virágzó gesztenyefák. Eszegetem az epreimet, naná, hogy igen, kis nyár eleji piros hangulat van az epreszacskóban, hangja is van, rigófütty hangja, illata is van, szellő illata.
Kisváros, kishangulat és nagy érzések. Sétálok az ismerős útvonalon, számban az eper ízével, még egy énekes kedvű madár mellém szegődik. Hohó, torpanok meg hirtelen, lépteimnek megálljt kell parancsoljak, abban az irányban tovább nem mehetek, még összefutnék az ismeretlen ismerősömmel. Váll a váll mellett elhaladna, láb a láb mellett ellépkedne, és az eper a számban megsavanyodna. Szellővel, madárfüttyel, és az üres epreszacskóval 180 fokot fordulok.
Levegőt orron be, felszívni a mellkasba, tartani ott egy kicsit, majd kifújni. Ilyen egyszerű az egész.
