2009. 04. 18.
Terefere a homok asszonyával
Megértem egy történetre. Megértem arra, hogy szívvel, lélekkel és ésszel feldolgozzak egy filmet, majd utána a könyvet. A sorrend az így alakult, véletlenül. Abe Kóbó A homok asszonya, ott szorult évekig a könyvespolcomon, de a többszöri költözködéseimet nem élte túl, számos társával együtt odaveszett. A könyv a látókörömből kikerülve nem is izgathatott, de a kereskedelmben kapható 2007-ben megjelent DVD, annál inkább.
A film és a regény összhangban van, tökéletes élményt nyújt mindkettő, külön-külön is.
Röviden a történet, ami egy kicsit abszurd, olyan kafkás, hogy egy gimnáziumi tanár, rovargyűjtő útra indul, amelyről soha többé nem tér vissza. Egy homokra települt falu foglyul ejti, egy fiatalasszonnyal a homokkráter mélyén épült házba s állandó munkára, a csordogáló homok örökös elhordására kényszerül. A városból jött tanár hiábavaló terveket sző saját menekülésére, nincs kiút. Lassan azonban meggyőződik arról, hogy a maga és a rászoruló asszony életét másként nem tarthatja fenn, csak a homok természete szerint kialakított, rettenetesen nehéz, de szükséges és hasznos munkával, és rádöbben, hogy életének az az értelme, amit csinál. Amikor az asszonyt betegen, méhen kívüli terhességgel az addig ellenségesen viselkedő falusiak elviszik, és neki szabad mozgást biztosítanak, nem megy el. Tudja, hogy a szökésről még lesz idő gondolkodnia. Hét év múlva se találnak a nyomára, halottnak nyilvánítják.
Szimbólumok és jelképek szövik át a történetet. Kevés cselekmény, kevés mozzanat, és párbeszéd is csak annyi amennyi szükségszerű.
Filozófiai jelkép a homokkráter, amelyben az asszony él egyedül, a közösségben élő szerencsétlen falu egy eléggé idillikus képet tárt elém, mint egységes és összetartó emberi közösség, viszont ellenszenves ahogyan a férfit becsapják, átverik és rabul ejtik. Mindezt a közösség érdekében teszik, mert a falu csak úgy tud életben maradni, ahol minden háznál dolgos és kemény – itt egy nő egyedül nem boldogul - férfi kezek nap mint nap, éjszakáról éjszakára a legprimitívebb munkát végzik, homokot lapátolnak.
A homok árad szüntelenül, annyira, hogy az étkező férfi vacsorája fölé is ernyőt tart az asszony.
A férfival vagyok lélekben, segíteni szeretnék rajta, hogy bármilyen áron menekülni tudjon, átérzem izmainak a feszülését, ahogy a húsz méter mélységből a homokhegyen felakar kapaszkodni, de reménytelen minden próbálkozása.
A nővel vagyok lélekben, annak ellenére, hogy cinkostársa a falunak, elfogadja az ősi törvényt, hogy a falut, a közösséget, csak ezzel a haszontalan munkával lehet megmenteni. A magányban és a nehéz fizikai munkában szenvedő asszony, társra vágyik bármilyen is legyen az.
Értsem meg a férfit, fogadjam el a belenyugvását a szinte állati sorsba, hogy megadta magát, akkor is, ha így döbben rá, hogy megszabadult a modern társadalomból menekülésre kényszerítő magányérzettől?
Fogadjam el azt a lemondást, amit Abe Kóbó tár elém a férfi példájával? -Nyilván bölcsebb mint én - én a férfit mindenre képesnek idealizálom.
Vagy a nő foglya a férfi?
Csupán ennyi lenne? A férfi nem gyengesége?
A férfi képtelensége egy jobb élet megteremtésére?
Fogadjam el a nőt, aki ki van szolgáltatva fizikai erejének hiányából, és szüksége van egy férfira, aki a saját fizikai erejével megtöbbszörözi az örökös, monoton hiábavaló munkát?
Értsem meg azt a nőt, aki a homokkal való küzdelmét erején felül is elvégzi, beletörődik a sorsába, hiszen addig a falu gondoskodik róla, és mindig időben érkezik az ellátmány? Vajon ez az egyszerűbb út?
Értsem meg a homok asszonyát, hogy a látóköre csak arra a néhány négyzetméterre terjed amennyit a homokkráter megenged neki, nem vonzza még egy céltalan séta sem a városban, sőt értelmetlennek tartja? Nyilván ő is bölcsebb mint én.
Bólintsak rá a falu népére, hogy a sós homokkal üzérkednek, ez bevételük forrása, így teszik ki tudja meddig életképessé a falut, rabszolgasorsban tartva nőt és férfit, néhány ember jobb boldogulásáért?
Gyűlölnöm kellene a homokot, a minden bajnak forrását, ezt az eleven lényt, ahogy bemászik mindenüvé, ellep, rátelepszik, nyom. Belepi a meztelen női testet, az arcon az izzadtságcseppekkel nyomokat hagy, utat fúr a legparányibb réseken át.
A film és a regény összhangban van, tökéletes élményt nyújt mindkettő, külön-külön is.
Röviden a történet, ami egy kicsit abszurd, olyan kafkás, hogy egy gimnáziumi tanár, rovargyűjtő útra indul, amelyről soha többé nem tér vissza. Egy homokra települt falu foglyul ejti, egy fiatalasszonnyal a homokkráter mélyén épült házba s állandó munkára, a csordogáló homok örökös elhordására kényszerül. A városból jött tanár hiábavaló terveket sző saját menekülésére, nincs kiút. Lassan azonban meggyőződik arról, hogy a maga és a rászoruló asszony életét másként nem tarthatja fenn, csak a homok természete szerint kialakított, rettenetesen nehéz, de szükséges és hasznos munkával, és rádöbben, hogy életének az az értelme, amit csinál. Amikor az asszonyt betegen, méhen kívüli terhességgel az addig ellenségesen viselkedő falusiak elviszik, és neki szabad mozgást biztosítanak, nem megy el. Tudja, hogy a szökésről még lesz idő gondolkodnia. Hét év múlva se találnak a nyomára, halottnak nyilvánítják.
Szimbólumok és jelképek szövik át a történetet. Kevés cselekmény, kevés mozzanat, és párbeszéd is csak annyi amennyi szükségszerű.
Filozófiai jelkép a homokkráter, amelyben az asszony él egyedül, a közösségben élő szerencsétlen falu egy eléggé idillikus képet tárt elém, mint egységes és összetartó emberi közösség, viszont ellenszenves ahogyan a férfit becsapják, átverik és rabul ejtik. Mindezt a közösség érdekében teszik, mert a falu csak úgy tud életben maradni, ahol minden háznál dolgos és kemény – itt egy nő egyedül nem boldogul - férfi kezek nap mint nap, éjszakáról éjszakára a legprimitívebb munkát végzik, homokot lapátolnak.
A homok árad szüntelenül, annyira, hogy az étkező férfi vacsorája fölé is ernyőt tart az asszony.
A férfival vagyok lélekben, segíteni szeretnék rajta, hogy bármilyen áron menekülni tudjon, átérzem izmainak a feszülését, ahogy a húsz méter mélységből a homokhegyen felakar kapaszkodni, de reménytelen minden próbálkozása.
A nővel vagyok lélekben, annak ellenére, hogy cinkostársa a falunak, elfogadja az ősi törvényt, hogy a falut, a közösséget, csak ezzel a haszontalan munkával lehet megmenteni. A magányban és a nehéz fizikai munkában szenvedő asszony, társra vágyik bármilyen is legyen az.
Értsem meg a férfit, fogadjam el a belenyugvását a szinte állati sorsba, hogy megadta magát, akkor is, ha így döbben rá, hogy megszabadult a modern társadalomból menekülésre kényszerítő magányérzettől?
Fogadjam el azt a lemondást, amit Abe Kóbó tár elém a férfi példájával? -Nyilván bölcsebb mint én - én a férfit mindenre képesnek idealizálom.
Vagy a nő foglya a férfi?
Csupán ennyi lenne? A férfi nem gyengesége?
A férfi képtelensége egy jobb élet megteremtésére?
Fogadjam el a nőt, aki ki van szolgáltatva fizikai erejének hiányából, és szüksége van egy férfira, aki a saját fizikai erejével megtöbbszörözi az örökös, monoton hiábavaló munkát?
Értsem meg azt a nőt, aki a homokkal való küzdelmét erején felül is elvégzi, beletörődik a sorsába, hiszen addig a falu gondoskodik róla, és mindig időben érkezik az ellátmány? Vajon ez az egyszerűbb út?
Értsem meg a homok asszonyát, hogy a látóköre csak arra a néhány négyzetméterre terjed amennyit a homokkráter megenged neki, nem vonzza még egy céltalan séta sem a városban, sőt értelmetlennek tartja? Nyilván ő is bölcsebb mint én.
Bólintsak rá a falu népére, hogy a sós homokkal üzérkednek, ez bevételük forrása, így teszik ki tudja meddig életképessé a falut, rabszolgasorsban tartva nőt és férfit, néhány ember jobb boldogulásáért?
Gyűlölnöm kellene a homokot, a minden bajnak forrását, ezt az eleven lényt, ahogy bemászik mindenüvé, ellep, rátelepszik, nyom. Belepi a meztelen női testet, az arcon az izzadtságcseppekkel nyomokat hagy, utat fúr a legparányibb réseken át.
