2009. 04. 03.
Vízszintes április
- Bassza meg - vágtam oda a telefont úgy a földhöz, hogy a macskám is behúzott farokkal nyüszített az ajtónál, hogy engedjem ki. Nem kell, nincs szükségem mobilra, minek is idegesítsem magam vele.
A rossz dolgok továbbításának az eszköze. Ma nem lehet, nem érek rá. A kávézásról le kell mondanunk. Majd egyszer. Ráér. Nem akarlak látni. Vagy a másik rossz változat, hogy nem jön még üzenet sem.
Hát kell ez nekem?
Nem! Teljes lesz az élet nélküle, és tökéletes.
Tekerem a bringám, ebben a hirtelen jövő tavaszban, még melegem is van, pedig a szél szembe fúj, szorítja a küllőket, fogja a kerekem, erőlködök még azért is, nem fog ki rajtam ez az áprilisi szél. A sminkem is otthon hagytam, nem kell a bringához, habár egy úrinő anélkül nem lép ki az ajtón., de sebaj, nem valószínű, hogy ismerőssel találkozom, csábításra meg nem készülők. Nézem az utat magam előtt, kezem leveszem a kormányról, combomon pihentetem, egy pár méteren keresztül így ez kényelmes, nagyobb teret is enged befogadni ebből a poros kis városkából.
Hoppá! Egy idegen velem szemben, aki akár ismerős is lehetne, velem szemben teker drótszamarán. Néhány méterre van már csak tőlem, én már látom, ő még nem, de megvan, észrevett, mindjárt elhúzunk egymás mellett, vajon köszön, vajon hogy köszön, mosolyog-e, esetleg mond valamit, vagy halad tovább. Néhány centi a vállaink között. Mosoly és egy kihangsúlyozott szia.. Én vissza neki, hogy szia, de halkabban.
Mosoly volt, nem volt, mi volt? Hogy is volt?
Ütemes tekerés tovább. Semmi sem volt. De lett. Pulzusszám emelkedés, agyi erek lüktetése, combban is feszülő fájdalom, gombóc a torokban, köpnöm kellene, hányingerem van, pedig nem is vagyok terhes. De lehetnék. Keresem a vízszintest.
Piros a lámpa, hirtelen fék, majdnem átzuhanok a fejem fölött, de kapaszkodok most rendesen a kormányba, ezt megúsztam. Most.
De meddig?
Igen, a kormányba is kapaszkodnék. De melyikbe? Ebbe, ami most van? Amelyik megengedi nekem, hogy azon törjem a fejem, hogy Istent is, Hazát is itt hagyjak? Ne legyen már semmi se szent? Ne legyen.
Minek is?
Meg is érkeztem. Végig tekertem ezen az egyetlen útvonalon, ehhez az egyetlen célponthoz. Egy út, egy lehetőség. Hm. Talán más utat is megreszkírozhatnék, sokkal hosszabbat, göröngyösebbet, poros, koszos lennék rajta, és még valamilyen baleset is érhetne, mégis legközelebb bevállalom, kipróbálom, ha megsülök, ha megfagyok, akkor is.
Megérkeztem. Kicsi tavasz, kicsi erdő, kicsi tó. Behajtok a fák közé, terepbiciklizést űzök, ágakon, gyökereken hajtok át, tavalyi, vagy még régebbi avaron hagyom ott a nyomaim, oldódnom kellene most, azért jöttem ide, várom a csodát. Nincs csoda. Nem is volt.
Vagy talán mégis? Egyszer-kétszer?
A rossz dolgok továbbításának az eszköze. Ma nem lehet, nem érek rá. A kávézásról le kell mondanunk. Majd egyszer. Ráér. Nem akarlak látni. Vagy a másik rossz változat, hogy nem jön még üzenet sem.
Hát kell ez nekem?
Nem! Teljes lesz az élet nélküle, és tökéletes.
Tekerem a bringám, ebben a hirtelen jövő tavaszban, még melegem is van, pedig a szél szembe fúj, szorítja a küllőket, fogja a kerekem, erőlködök még azért is, nem fog ki rajtam ez az áprilisi szél. A sminkem is otthon hagytam, nem kell a bringához, habár egy úrinő anélkül nem lép ki az ajtón., de sebaj, nem valószínű, hogy ismerőssel találkozom, csábításra meg nem készülők. Nézem az utat magam előtt, kezem leveszem a kormányról, combomon pihentetem, egy pár méteren keresztül így ez kényelmes, nagyobb teret is enged befogadni ebből a poros kis városkából.
Hoppá! Egy idegen velem szemben, aki akár ismerős is lehetne, velem szemben teker drótszamarán. Néhány méterre van már csak tőlem, én már látom, ő még nem, de megvan, észrevett, mindjárt elhúzunk egymás mellett, vajon köszön, vajon hogy köszön, mosolyog-e, esetleg mond valamit, vagy halad tovább. Néhány centi a vállaink között. Mosoly és egy kihangsúlyozott szia.. Én vissza neki, hogy szia, de halkabban.
Mosoly volt, nem volt, mi volt? Hogy is volt?
Ütemes tekerés tovább. Semmi sem volt. De lett. Pulzusszám emelkedés, agyi erek lüktetése, combban is feszülő fájdalom, gombóc a torokban, köpnöm kellene, hányingerem van, pedig nem is vagyok terhes. De lehetnék. Keresem a vízszintest.
Piros a lámpa, hirtelen fék, majdnem átzuhanok a fejem fölött, de kapaszkodok most rendesen a kormányba, ezt megúsztam. Most.
De meddig?
Igen, a kormányba is kapaszkodnék. De melyikbe? Ebbe, ami most van? Amelyik megengedi nekem, hogy azon törjem a fejem, hogy Istent is, Hazát is itt hagyjak? Ne legyen már semmi se szent? Ne legyen.
Minek is?
Meg is érkeztem. Végig tekertem ezen az egyetlen útvonalon, ehhez az egyetlen célponthoz. Egy út, egy lehetőség. Hm. Talán más utat is megreszkírozhatnék, sokkal hosszabbat, göröngyösebbet, poros, koszos lennék rajta, és még valamilyen baleset is érhetne, mégis legközelebb bevállalom, kipróbálom, ha megsülök, ha megfagyok, akkor is.
Megérkeztem. Kicsi tavasz, kicsi erdő, kicsi tó. Behajtok a fák közé, terepbiciklizést űzök, ágakon, gyökereken hajtok át, tavalyi, vagy még régebbi avaron hagyom ott a nyomaim, oldódnom kellene most, azért jöttem ide, várom a csodát. Nincs csoda. Nem is volt.
Vagy talán mégis? Egyszer-kétszer?
