Ugrált egy darabig a mosatlan tányérok, villák, kanalak között, majd valaki megengedte a forró vizet. Bemenekült egy zsíros tányér alá, onnan figyelte a forró zuhatagot, reménykedett, hogy megússza, és valaki el is fogja zárni a csapot. A forró víz csak folyt, az ételmaradékok eldugták a lefolyót, és megnőtt a vízszint. A béka úszni kényszerült a forró vízben, a zöld teste kezdett kifehéredni pont úgy, mint amikor a hús kezd főni. Valaki végre elzárta a vízcsapot. A víz szépen lecsordogált, de addig a béka már élő-halott volt, és a koszos mosogatólével együtt ő is le akart folyni a lyukakon. A teste kezdett szétmállani, és így több lyukon egyszerre próbálkozott eltűnni, de fennakadt a szűrőn. Végső kétségbeesésében próbált elmenekülni, vagy csak az ár sodorta magával, ezt nem tudom.
Megfogtam a ragacsos kis testet, és kimentettem a lefolyóból.
Persze, ez csak egy álom volt.
Olyan álom, amit éjjel lát az ember, alvás közben. A nappali álmok, azok másak, különösen egy tizenöt éves siheder fejében. Csak egy néhány oldalt olvastam még a Murakami Haruki Kafka a tengerparton könyvből (szaporán kellene vegyem ezt a 600 oldalas könyvet, mert a könyvszálka a nyakamba szakadt, a gondozását nem tudni, hogy végleg, vagy csak ideig-óráig bízták rám), amelyben a kissrác 15 éves fejjel meglóg otthonról. Neki más álmai lehettek, mint nekem most, és nekem is másak voltak az álmaim 15 évesen. Arra jöttem rá, hogy a 15 éves kor, az ideális kor, hogy a gyerek leléceljen otthonról. Már van benne annyi, de még mindig nincs annyi, hogy ezt megtegye, vagy ne tegye meg. Akkor még az utca egy végtelen mezőségnek látszik, és egy busz vagy egy vonat az maga a hosszú ígéret, a holnap még nem zsákutca, és nem egy sötét alagút, hanem szabadság, szabadság és megint szabadság. 15 évesen én is erről ábrándoztam (igaz, akkor ki nem akart volna megszökni a szocgettóból), jó messzire el a szüléktől, oskolától, rendőrtől, paptól, és úgy általában mindenkitől, aki csak egy kicsit is más volt. Hát nem volt merszem (és azt hiszem, hogy sokunkat egyedül csak ez az egy tartott vissza), és hova is szökhettem volna? Némi racionális gondolkodással egy 15 éves is bír, valahogy visszatuszkolja az efféle ábrándjait, de ezt még sokáig forgatja a fejében, analizálja az esélyeit, számolja a pénzét, gondolatban tízszer becsomagol és ugyanannyiszor ki is. Valami abban a korban kipattan, kinyílik, más színű lesz a világ, ráébred az emberke, hogy ő már nem egy tesze-tosza prücsök, hanem egy nemiséggel rendelkező ember, férfi lesz, nő lesz, és ezt érzi is minden porcikájában. És ez így van rendjén.
De ha már nem lehet sehogy sem összehozni a nagy szökést, akkor valami kisebbel próbálkozik a kisember. Például iskolából lógni, ha már otthonról nem lehet, mert az otthon melege azért az jó (bár sok esetben nem), legalább egy kicsi szökésbe belekóstolni, észrevétlenül eltűnni, felszívódni, egyedül vagy a legjobb cimborával. És mennyi izgalom van benne! Mennyi izgalom volt bennem, amikor 15 évesen egy hétig nem mentem iskolába. Otthonról elhúztam teljes szereléssel, iskolástáska, benne könyv és füzet, no meg tízórai, amit a gondos anyukám csomagolt. Biliárd leckéket vettem matek, töri és egyéb órák helyett, amit igen szépen sikerült is kamatoztatnom a következő években. A tanárom Gúnár volt, egy hórihorgas magas srác, mosolyogva, lezseren vezetett be a golyólökés technikájába, én meg szépen fejlődtem, napról-napra ügyesebb lettem a rendszeres gyakorlástól. Gúnár, szintén valami iskolakerülő lehetett, jól megvoltunk abban a kis klubban, amit még néhány hasonszőrűvel birtokoltunk délelőttönként.
Aztán történt valami. Jött a forró víz, mint a békára az álmomban. Hogy ki engedte rám a forró vizet, azt a mai napig nem tudom, de most már nem is érdekes. Az álmomban sem láttam, hogy ki engedte meg a csapot. Valaki mindig megengedi a csapot.
Kis szökés a nagy helyett, ennyivel be kellett érnem, és aztán többet soha nem próbálkoztam. Maradtak az álmok, a nagy becsomagolások, és a kicsomagolások, képzeletben a valós és valótlan határok átszökése.
Mint a szöcskék, szanaszét szökdösnénk.
