Ugrált egy darabig a mosatlan tányérok, villák, kanalak között, majd valaki megengedte a forró vizet. Bemenekült egy zsíros tányér alá, onnan figyelte a forró zuhatagot, és reménykedett, hogy megússza, és valaki el is fogja zárni a csapot. A forró víz csak folyt, az ételmaradékok eldugták a lefolyót, és megnőtt a vízszint. A béka úszni kényszerült a forró vízben, a zöld teste kezdett kifehéredni pont úgy, mint amikor a hús kezd főni. Valaki végre elzárta a vízcsapot. A víz szépen lecsordogált, de addig a béka kartárs már élő-halott volt, és a koszos mosogatólével együtt ő is le akart folyni a lyukakon. A teste kezdett szétmállani, és így több lyukon egyszerre próbálkozott eltűnni, de fennakadt a szűrőn. Végső kétségbeesésében próbált elmenekülni, vagy csak az ár sodorta magával, ezt nem tudom.

Megfogtam a ragacsos kis testet, és kimentettem a lefolyóból.

Persze, ez csak egy álom volt.

Olyan álom, amit éjjel lát az ember, alvás közben. A nappali álmok, azok másak, különösen egy tizenöt éves siheder fejében. Csak egy néhány oldalt olvastam még a Murakami Haruki Kafka a tengerparton könyvből (szaporán kellene vegyem ezt a 600 oldalas könyvet, mert a könyvszálka a nyakamba szakadt, a gondozását nem tudni, hogy végleg, vagy csak ideig-óráig bízták rám), amelyben a kissrác 15 éves fejjel meglóg otthonról. Neki más álmai lehettek, mint nekem most, és nekem is másak voltak az álmaim 15 évesen. Arra jöttem rá, hogy a 15 éves kor, az ideális kor, hogy a gyerek leléceljen otthonról. Már van benne annyi, de még mindig nincs annyi, hogy ezt megtegye, vagy ne tegye meg. Akkor még az utca egy végtelen mezőségnek látszik, és egy busz vagy egy vonat az maga a hosszú ígéret, a holnap még nem zsákutca, és nem egy sötét alagút, hanem szabadság, szabadság és megint szabadság. 15 évesen én is erről ábrándoztam (igaz, akkor ki nem akart volna megszökni a szocgettóból), jó messzire el a szüléktől, oskolától, rendőrtől, paptól, és úgy általában mindenkitől, aki csak egy kicsit is más volt. Hát nem volt merszem (és azt hiszem, hogy sokunkat egyedül csak ez az egy tartott vissza), és hova is szökhettem volna? Némi racionális gondolkodással egy 15 éves is bír, valahogy visszatuszkolja az efféle ábrándjait, de ezt még sokáig forgatja a fejében, analizálja az esélyeit, számolja a pénzét, gondolatban tízszer becsomagol és ugyanannyiszor ki is. Valami abban a korban kipattan, kinyílik, más színű lesz a világ, ráébred az emberke, hogy ő már nem egy tesze-tosza prücsök, hanem egy nemiséggel rendelkező ember, férfi lesz, nő lesz, és ezt érzi is minden porcikájában. És ez így van rendjén.

De ha már nem lehet sehogy sem összehozni a nagy szökést, akkor valami kisebbel próbálkozik a kisember. Például iskolából lógni, ha már otthonról nem lehet, mert az otthon melege azért az jó (bár sok esetben nem), legalább egy kicsi szökésbe belekóstolni, észrevétlenül eltűnni, felszívódni, egyedül vagy a legjobb cimborával. És mennyi izgalom van benne! Mennyi izgalom volt bennem, amikor 15 évesen egy hétig nem mentem iskolába. Otthonról elhúztam teljes szereléssel, iskolástáska, benne könyv és füzet, no meg tízórai, amit a gondos anyukám csomagolt. Biliárd leckéket vettem matek, töri és egyéb órák helyett, amit igen szépen sikerült is kamatoztatnom a következő években. A tanárom Gúnár volt, egy hórihorgas magas srác, mosolyogva, lezseren vezetett be a golyólökés technikájába, én meg szépen fejlődtem, napról-napra ügyesebb lettem a rendszeres gyakorlástól. Gúnár, szintén valami iskolakerülő lehetett, jól megvoltunk abban a kis klubban, amit még néhány hasonszőrűvel birtokoltunk délelőttönként.

Aztán történt valami. Jött a forró víz, mint a békára az álmomban. Hogy ki engedte rám a forró vizet, azt a mai napig nem tudom, de most már nem is érdekes. Az álmomban sem láttam, hogy ki engedte meg a csapot. Valaki mindig megengedi a csapot.

Kis szökés a nagy helyett, ennyivel be kellett érnem, és aztán többet soha nem próbálkoztam, iskolakerüléssel sem. A biliárdozást a délutáni órákra helyeztem, miután a büntetésemet letöltöttem. Maradtak az álmok, a nagy becsomagolások, és a kicsomagolások, képzeletben a valós és valótlan határok átszökése.

Mint a szöcskék, szanaszét szökdösnénk.

Nem vagyok jó. Csak egy rossz, dohos íz vagyok az ötórai teában.
Most leszokom.

De Kosztolányi szerint:

"Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon,
 vén bánatot egy éjjel elveszítem,
 és véle együtt életem s a szívem,"

Elvonási tüneteim vannak.

A kisvárost is belepte vasárnap reggelre a hó, pont úgy, mint a nagyobbakat. Észre se vette szinte senki, hogy egész éjjel esett, a város aludt, nem figyelt az eseményekre. A szombat estét lerendezte a tévéhíradóval, és/vagy egy vígjátékkal valamelyik kereskedelmi csatornán, utána álmosan bedőlt a pihe-puha ágyába. Semmit nem vett észre a csodából, a kisebb-nagyobb pelyhek közönség és csodálat nélkül rakódtak egymásra, belepve a csendes utcákat, tereket.
Nem sétált senki az utcákon, nem állt meg senki a kőszobor előtt, hogy elnevesse magát, hogy milyen muris a könyvet fogó lány feje búbján a hósapka, sajnálatot sem érzett, hogy most a könyvet is belepte a hó, és elázhatnak a kőlapok a kőkönyvben. Csak éppen a függönyt libbentette meg, azon kilesett egy kicsit, esik a hó, állapította meg szomorúan, és gyorsan leellenőrizte még egyszer, hogy minden ajtó, ablak bevan-e csukva rendesen. Szörnyülködött és sopánkodott is, hogy uramisten, mennyi havat kell majd eltakarítani holnap reggel, a hólapát vajon hol van, és a seprűt vajon szét nem rágta-e a kutya.

A csoda elmaradt. Az emberek orcáját nem csiklandozták meg a hópelyhek, nem adtak esélyt maguknak, hogy a kabátjukra rárakódjon a fehérség. Nem próbálták ki, hogy milyen nyomot hagy a csizmájuk ezen a vadonatúj fehér szőnyegen, egy ösvényt, egy újabb utat sem törtek magunknak benne. Féltek, hogy a csizma átázik, vizes lesz a zokni, és már kész is a betegség.

Ma reggel sem történik semmi. Ki ahogy ébred, veszi a lapátot, a seprűt, és kezdi eltakarítani, először az udvaron, majd az utcán is, szorgalmasan, kötelességtudóan. Hóember sem kell, minek, úgyis elolvad, megfázik a gyerek keze, lába, nem mehet majd oviba, ki vigyáz majd rá. Pedig kellene a hóember, minden udvaron legalább egy, jó nagy répaorral, és valamiből mosolygó szájjal. Sőt építhetne a kisváros közösen is egy óriás hóembert a város közepén. Lehetne a január 31. a hóember napja.

De már serceg a beton, kaparják róla le azt a csodát, ami ráhullt az éjjel, de nem vette észre senki. Nem tudja senki, hogyan is történt, mi zajlott le az éjjel, hogyan rakódott le a gesztenyefák ágaira a hó, az örömtől sikoltozó tujafák hangját sem hallotta senki, amikor a hópelyhek mélyen befurakodtak az ágaik közé, és csiklandozták a megdermedt törzset.  

 Hideget hoz a hó mindig. A hó is megfagy, holnapra már hógolyónak se lesz jó.

Elindulok. Az útkereszteződésig bátran lépkedek, nem érdekel, ki jön velem szembe, ki jön utánam. Csendes ez az utca, csak egy németjuhász ugat meg mindig, a többi kutya csak éppen szemmel tart, ember alig. A lámpánál vagyok, ez már egy ütőér, itt nyomul már a kisváros, csúcsidőben nyolc, tíz autó is várakozik a zöldre. Észak-dél irányban egy országút vágja ketté a várost, most is nagy a forgalom, alig múlt délután három óra. Átmegyek az úttesten, egy mellékutcában boltok előtt haladok el, itt már nincs csend, de átlagos a hétköznapi forgalom. Sietősek itt is az emberek, még két kiló krumpli, vagy egy kenyér hiányzik az aznapi asztalról. Én is sietek. Elhagyom a boltokat, majd hátranézek. Balra is elfordítom a fejem, belesek a tömbházak közé, majd a kopár gesztenyefák alatt végigmegyek a parkon. Kétszer-háromszor még körülnézek, figyelem az úton elhaladó autókat, és a járdán haladó embereket. Nem megyek messze, mindjárt ott vagyok. Még egy lámpa, de itt nincs forgalom, mégis kivárom a zöldet. Amíg ácsorgok a járdaszélén, addig kétszer hátranézek, majd balra is, és jobbra is. Egy üres téren haladok át, itt szokott lenni a vurstli is, de most nincs semmi, ember is alig. Tömbházak előttem. Számolom a bejáratokat, egy lépcsőház, még egy lépcsőház, és még egy. Megérkeztem, a hátulsó bejáratnál vagyok. Még egyszer megfordulok, jobbra is, és balra is nézek. Résnyire nyitva van a nagy, nehéz vasajtó, magam felé húzom, és belépek. Majd gyorsan, vissza is. Egy idős hölgy a földszinten, a postaládánál vacakol, biztosan nehezen fordul el a kulcs, közben hangosan beszél. Becsukom halkan magam mögött az ajtót, észre se veszi. Sétálok tovább, előre, majd visszakanyarodok. Figyelek. Hátra is nézek, majd jobbra is, és balra is. Egy nő két nagy szatyorral éppen kilép a lépcsőházból, és egy autó felé siet. Az autó csomagtartója nyitva, berakja a csomagjait, bezárja az autót, és újra a lépcsőház felé tart. Sétálok, most ellenkező irányban, közben tovább figyelek. Forgatom a fejem, de nem feltűnően, hanem unottan, egyhangúan, kényelmesen. Most az első bejárathoz közeledek. Nem jön velem szembe senki, hátam mögött sincs senki. Csak távolabb egy kislány kutyát sétáltat, de ő messze van, nem érdekes. Ráteszem a kezem a vasajtóra, és nyitom. Halkan behúzom magam után, az ajtó csendesen záródik. Elosonok a postaládák előtt, és a három lépcsőfokot egyszerre lépem át, hogy gyorsabban haladjak. A földszinten vagyok, de itt megtorpanok. Lépéseket hallok, hangokat is, egyre jobban erősödnek. Halkan visszafordulok, a három lépcsőfokot alig érintem, és újból az utcán vagyok. Sétálok. Valaki becsukja a bejárati ajtót, és sietősen végig kopog a járdán. Megfordulok, és újból a hátsó bejárat felé veszem az irányt. A lépcsőházajtó mozdulatlan, a ház előtti parkoló csendes. A szatyrokkal megpakolt autó már nincs a parkolóban. Nyitom az ajtót, benézek, a postaládáknál nem vacakol senki sem. Fülelek. Léptek zaja nem hallatszik, síri csend van. Nesztelenül mászom meg a három lépcsőfokot, máris a földszinten vagyok. Még mindig csend van. Sietek, kettesével lépcsőzök, és csak éppen az élére, szinte suhanok fölöttük. A lépcső nem veri vissza a hangot, a cipőm sarka nem nyikordul rajta. Még két lépcsőfok, és már nem kell többet lépnem. Az első emeleten vagyok, megérkeztem. Csak egyszer nyomom meg a csengőt.

Ha kibújsz egy kisvárosból és bebújsz egy nagyobba, ahol sok éven keresztül éltél, és közben időzónát is váltasz, sőt a téli-nyári időszámítás csapdájába is belecsöppensz, eszedbe jut az idő értelmetlensége, hogy mennyire nem számít az óramutatónak az ide-oda tologatása.
Az ember által kitalált szerkezet létjogosultságát bizonygató mennyiség, az idő, mégis fontosnak tűnik.
Időben és térben is ott vannak a szükségszerű változások, nevezhetném fejlődésnek is, de talán a változás, az átalakulás a találóbb.
Ahogy ugrándoztam térben is időben, úgy ugrott a lemezjátszó tűje is, a zene, a városok zenéje keveredett bennem, cipeltem egyik helyről a másikra a dallamokat, teljesen eldobni őket nem tudtam. Az itthoni, a kisvárosi nesz, egy-két akkordból tevődik össze, és ismétlődik az idők végezetéig, alig hallható, vasárnapra el is némul teljesen. Nincs varázslat, nincs csábítás, a nemek is egybemosódnak, a könyvtár előtt ülő könyvet fogó kőszobor lány némaságával csendre, és nem zenére biztatja az utcákat.
A régi édeskés dallamokat kerestem a nagyobb városban, és a vadul tomboló metált, rockot, ami régen hallható volt. Egy eltorzult nyikorgás fogadott helyette, egy rossz remix, amit operettekből és csipőriszálós balkáni zenékből kevertek. Ott búgott a fejemben alapzajként napokig a kisváros szomorkás és egyszerű zenéje, ezzel a fura hangzású és idegen balkáni zenével keveredve, amelyből időnként felcsendültek a Csárdáskirálynő szilaj ritmusai.
Nehezen ment a lépkedés rá, a DJ az arányokra se figyelt, célja csak a zaj és a figyelemfelkeltés lehetett.
Csodálkoztam, hogy amikor minden változik és átalakul, és mindig hajt valami, vagy éppen lelassít, ebben a nagyvárosban ahol már kialakult egy egyféle modern street art, az operettek megmaradtak változatlanul. Az elcsépelt és agyondúdolt dallamok még mindig életképesek, olykor túl is harsogják a balkán dallamos és részegítő zenéjét.
Amikor idecsöppentem ebbe a kisvárosba, dobpergést és trombitaszót hallottam, majd az idő múlásával, ez elhalkult. Ettől néha összeszorult a szívem, futni kezdtem, sőt amikor időnként felgyorsult, akkor eszeveszettül forogtam körbe, mint a kutya, amikor a saját farkát kergeti. Majd elhallgattak a dobok. És a trombita is. Néha ezt a kis egyszerű folyton ismétlődő dallamot, egy magas hang egy áriából zavarja meg. Fülsiketítően és kibírhatatlanul.

Újabban valaki megint leül a dobfelszerelés elé. A trombitát is megfújja valaki. Indulót próbálnak játszani, és az urban culture ennyiben ki is merül.

Már erősen az arcomba mart a decemberi hideg, és én még mindig nem tudtam, hogy melyik a Bocskai utca. Bercsényi, Bem, Széchenyi, Bocskai, utcanevek most mind, egy kisváros utcái, de számomra nincs lényeges különbség közöttük. Tíz éve élek ebben a kisvárosban, sőt nem is lakom távol ezektől az utcáktól, de hát úgy látszik, nem megy nekem az utcanevek megjegyzése.

Üzenet érkezett, hogy egy vásárlási utalványt kaptam a munkahelyemről, és kolléganőmnél, a Bocskai xx-ben átvehetem.
De melyik is a Bocskai utca? Néztem a házakon a neveket, Bem utca, Bercsényi utca - a füleim már tüzesen égtek a hidegtől, sapkám ezen a télen sincs, kesztyűm se, jó meleg zsebem az van legalább -, de  hol van a Bocskai? Nem jó ez így, gondoltam, meg kellene kérdezni valakitől. De kitől? Bárkitől. Válaszoltam magamnak. De basszus, itt kell lennie a környéken valahol. Szégyelltem megkérdezni, hisz itt lakom ebben a kisvárosban, sőt ezen a környéken, egyedül is kellene boldoguljak. Majd ha összefutok egy olyan ismerőssel akitől majd megmerem, majd akkor. Átmentem a főúton azzal a gondolattal, hátha ott van, az út túlsó felén, de tévedtem. Kezdtem elunni ezt a fölösleges sétálgatást, füleimet dörzsölgetve, beléptem egy boltba - a testem felmelegedni kívánt - no, meg a gondolat, hogy itt a melegben majd kiderül, hogy merre is kell mennem. Tettem a kosaramba ezt-azt, és épp fizettem a kasszánál, amikor ismerős arcot pillantottam meg a bolt üvegén keresztül, épp a biciklijét készült lezárni. A biciklik városa ez, és a bátraké, nyugtáztam ismét magamban, mínusz 10 fokban se félnek attól itt az emberek, hogy ráfagynak a drótszamarukra. Intettem neki nagy örömmel, végre megvolt az én emberem, nem kellett tovább ott totojázzak, saját élhetetlenségem miatt. Elmondta, eligazított, azonnal tudtam is, hogy hol van, ma már jártam is arrafelé. Én kis ügyefogyi, ezt nem találtad meg? – becézgettem magam útközben, és már ott is voltam a kapucsengők előtt. Kapucsengők, kis és nagyvárosi problémáim, mennyire utálom őket. Hát nem is vettem igénybe. Elő a telefont, hívtam, elmondtam, hogy most sikerült csak ideérnem. Kaptam a választ, hogy legyek egy kis türelemmel, mert lehozza nekem nemsokára. A meleg zsebből elővettem a kezem, és rágyújtottam egy cigarettára.
Gondolkodtam. Ez mindig is így volt? Én is ugyanígy csinálnám? Megkérném a kapuban várakozó kollégát, hogy várjon, és kivinném az utcára neki azt, amiért éppen jött? Ennyire fatökű nem tudnék lenni. Ezt így kell csinálni? A hidegben ácsorgót nem hívják be egy kisvárosban sem? Annyira szerettem volna visszautasítani egy forró kávét vagy teát. Annyira szerettem volna arra hivatkozni, hogy mennyi dolgom van így karácsony előtt, és visszautasítani most a behívást. Olyan más hangulata kellene, hogy legyen egy kisvárosnak.
Vagy ez már egy nagyvárosi basszus?

1 mustár, 2 kiló cukor, 2 kiló liszt, 1 doboz tejföl.
Következő vásárló.
Egy üveg soproni kékfrankos, 2 halkonzerv, fél kiló kenyér.
Következő vásárló.
Mindegyiket kézbe veszi, odatartja, csipog, arrébb teszi. Ha nem csipog, akkor a szemüvegét középen a mutatóujjával fennebb löki, és más dőlésszögben próbálja, amíg sikerül, és ha ez sem válik be, akkor pötyörészik a számbillentyűzeten. Nem mosolyog, komoly, figyel, pénzt vesz el, aprót csörget, kis haszontalan papír fecnit tép, olykor bankkártyát bedug, pinkódot kér, ilyenkor sem mosolyog, koncentrál, nem köszön. Állva csinálja. Nem láttam még leülve.
2 kiló hagyma, néhány banán, kutyakonzerv, 1 liter tej.
Következő vásárló.
4 doboz epres joghurt.
– Más?
Tömör, velős, szűkszavú. Piros köpeny, 42-es méret, a mellén kis zseb, mellei nem domborítják, csípőtájékon még két zseb, egy jobbról, és még egy balról, két vékony fehér paszpól csíkkal. Frissen van vasalva. Mindig frissen van vasalva. A bal alsó zseb egy kicsit domború, van benne valami. Papír zsebkendő, egy vagy két darab, úgy sejtem. Ujjai vékonyak, nem túl hosszúak, körmei rövidre vágottak, tiszták, bőre fehér.
10 darab tojás, 1 liter olaj, fél kiló zsemlemorzsa, 1 kiló B rizs.
Következő vásárló.
2 tasak chips, 2 liter Cola.
Következő vásárló.
Sorra kerülök.
1 kiló só.
– Más?
– Igen. Egy csoki mikulást szeretnék, amelyiknek a szíve is csokiból van, hatalmasat, legyen legalább 70 kiló.
Néz. Nem érti. Megdöbben. Szemüvegét igazgatja, zavarban van.
– Tessék? Nem értettem.
– Semmi. Csak vicceltem. – Segítek neki.
Magas. Fél fejjel magasabb, mint én. Az arcbőre fehér, sápadt, sima, száraz. Ajkai vékonyak, vértelenek. Szemöldöke természetes, orra keskeny, kissé ferde, szeme szürkéskék. Szalmasárga haja vékony, egyenes szálú, két hullámcsattal a homlokából a feje tetejére van csatolva. A többi hátul egy gumival összekötve.
– 115 forint.
1 darab 50 forintos, 3 darab 20 forintos, 1 darab 10 forintos. Elveszi, számol, visszaad.
Letesz elém 1 darab 5 forintost. Elveszem. Nem köszönök.
Következő vásárló.